2008-02-17 14:15:00

Hétköznapi kísértetház

Odakint a nap úgy ragyogott, mintha ez lenne az utolsó nap, amikor még egyszer utoljára a Földre nézhet. A tél ugyan tart, a virágok ennek ellenére áttörték a megfagyott földet és a fény felé indultak, fel a magasba. A macska a szomszéd ablakának párkányán heverészett és napozott. Az utcán néha néha eltekert egy biciklis, máskor meg gyerekek rohangáltak az utca egyik oldaláról a másikra. Éppen hazafelé tartottak az iskolából.

Az egyik közeli házból zene szűrődött ki. Lágy és lemondó dallamai egyáltalán nem illettek a tavaszias képbe. Talán ezért is voltak elhúzva a függönyök az ablakokon. A megszűrt fény némiképp csillapította az odakintről beszűrődő tomboló jókedvet. Kupleráj mindenütt a függöny túloldalán, a porszemek pedig táncoltak a zene egyhangúvá és áporodottá változott ritmusára. Az asztalon könyvek álltak keresztbe, egymás hátán vagy éppen hasra fordítva, melyek mindegyikéből egy apró könyvjelző lógott ki, jelezve, hogy gazdája éppen hol tart a történetben.

Az íróasztal mellett volt egy kisebb szemeteskuka, amiben felváltva megtalálható a papír és a zsebkendő. Összegyűrt elemek, melyek áldozatául estek a faipar inkvizíciójának és végeredményül tintával és könnyekkel áztatott szemetekké váltak. Az egyik papír mégsem volt eléggé összegyűrve ahhoz, hogy ne lehessen leolvasni róla azt a bizonyos szót, mely így kiáltott a semmibe: VÉGRENDELET.

Az ágyon több holmi is hevert, akárcsak egy hosszabb út előtti készülődés alkalmával. Néhány ruha, többnyire egyszínűek és sötétek, néhány magazin kinyitva, de brutálisan össze-vissza vagdosva. Női magazin volt valaha, az a fajta, amelyiknek fényes papírjáért, néhány semmitmondó pasifogós tippért és extravagáns tuti diéta ürügyén alaposan a zsebbe kellett nyúlni. Nehéz lett volna nem észrevenni, hogy az újságban valami megváltozott, hiszen gyűrött oldalai miatt alakja eltorzult, mérete pedig mint a puffasztott rizs megduzzadt. Egy-egy oldalon a modellek arcát - mint ahogy a legvéresebb filmekben szokták - itt is lefejezték, megcsonkítva ezzel őket pénzkeresésük fő ütőerétől. A fejek elvesztek, a szobában papírfecnikre utaló nyomok nem találni.

A falon képek lógtak, amik egyáltalán nem illettek ahhoz az emberhez, aki meggyilkolta az újság lakóit. Ezek a festmények ugyanis színesek voltak és vidámak. Egy parafatábla is ékesítette a zenétől lehangolódott szobát. A rászögezett apróságok akaratlanul is körülírták a szoba lakóját. Szerette a könyveket, erről árulkodott az éves könyvtárbérlet. Aztán ott voltak a névjegykártyák. Ezek szerint voltak emberek akik fontosak voltak számára, de csak ritka esetekben, hiszen nem tudta kívülről sem a nevüket, sem az elérhetőségeiket. Három fénykép is függeszkedett a táblán. Sok ember, sok ismerős arc. Közülük néhány barát, a többiek pedig konkurencia. A cél tudat alatt talán mindig is az volt: VIDD TÖBBRE NÁLUK, HOGY LÁSSÁK KI IS VAGY IGAZÁBÓL!

A parafán még egy-két odaillő tárgy díszelgett: meghívó, koncertjegyek és mozi belépők; a nem odaillők közül pedig még egypár: kék színű fűzér, táblás és szeletes csokik üres papírjai, söralátét. Az ezekhez kapcsolódó történetek csak árnyékok, hiszen honnan is tudhatnánk miről árulkodik a söralátét?

A mobil remegni kezd, de hangja csupán a készülék és az asztal között fellépő súrlódás lehet. Néma marad hangja, kijelzője ugyan ezer fényt szórt szét jelezve, hogy a hívó fél száma rejtett, a telefon végül szipogva, de feladja a másik fél által megnyert harcot.

Panaszos hanggal kiállt fel egy ismeretlen női hang valahol a távolból, néhány fallal arrébb, a másik szobából.

Az előszoba feltűnően tiszta az előbb tapasztalt koszfészekhez képest. Talán több lakója is van a háznak, de meglehet, hogy a magány vigyáz ennyire a feljajdult hang tulajdonosára. A folyosó barackszínben úszott, a faliképek pedig hozzá illő barackokat ábrázoltak. Bizarr hely volt, semmi sem passzolt össze. Sem a szobák, sem a bennük található tárgyak, sem a hangulat, sem pedig a bennük felcsendült hangok.

Az addig folyamatosan síró zene hirtelen elhallgatott. Koppanás hangja zsibbasztotta el a házban beállt csendet. Kötél nyikorgása és kellemetlen nyöszörgés hallatszott ki abból a szobából, aminek küszöbére az előbb esett rá egy hokedli.

Csak tíz másodpercig tartottak a zajok, majd ismét beállt a csend.

Odakint borúsra fordult az idő, a nap egyeduralmát sötétkék felhők lázadása döntötte meg. Nem sokkal később az eső is eleredt, majd zuhogott. Villámok csaptak, és a dörgésekbe is szokatlanul sokszor remegtek bele az ablakok.

Ebbe a földönfutó zajba hallatszott bele a hangos kiáltás: Jaj ne, már megint ÉLEK!

• Írta: ylosom
• Hozzászólások: 1 Hozzászólás RSS